14

A vár ritkán használt lépcsőin és folyosóin haladva Ezio észrevétlenül visszajutott az oromzatra, lélegzete meglátszott a hideg levegőben. Körbejárva megállt egy ponton, amelyről a vár árnyékában meghúzódó Maszjaf falura nyílt kilátás. Tudta, hogy az erősen őrzött kapuk egyikén sem hagyhatja el a várat, de mindenképpen meg kellett találnia a sebhelyes, borotvált fejű parancsnokot. Úgy sejtette, a kapitány odakint lesz, személyesen irányítja a megszökött orgyilkos utáni kutatást. A templomosok nyilván tűvé teszik a környéket, ez lehetett a magyarázat arra, hogy viszonylag kevesen tartózkodtak az erőd területén. Ezio mindenesetre tudta, hogy küldetésének következő lépése Maszjaf falain kívülre vezeti. Ám először is ki kellett jutnia innen.

Mihelyst akadály nélkül rálátott a falura, észrevette a templomos őröket, akik körbejárták, és kikérdezték a lakóit. Miután meggyőződött róla, hogy a nap a háta mögött van, és így megakadályozza, hogy lentről tisztán lássák, kioldozta a csomagját, és elővette az ejtőernyőt, szétbontotta és összeállította, amennyire gyorsan csak lehetett, miközben alaposnak is kellett lennie, elvégre az élete múlt rajta. A távolság túl nagy, a mélység túl veszélyes volt, még a legvakmerőbb ugráshoz az ismeretlenbe is.

Az ejtőernyő háromszög alakú sátorhoz vagy piramishoz hasonlított, az erős selymet vékony acélrudak tartották a helyén. Ezio mind a négy sarkán lógó kötelet a gyors kioldású hámhoz rögzítette, azt a mellkasa köré csatolta, majd miután egy pillanat alatt felmérte a szelet, és meggyőződött róla, hogy senki sem néz felfelé, a semmibe vetette magát.

Felemelő érzés lett volna, ha Eziónak módja nyílik élvezni, de neki most az eszköz irányítására kellett összpontosítania; a lehető legjobban ki kellett használnia a hőáramlást, akár egy sasnak. Biztonságosan ért földet, tucatnyi lépésre a legközelebbi épülettől. Gyorsan elpakolta az ejtőernyőt, majd a falu felé vette az irányt.

A templomosok valóban a falusiak zaklatásával voltak elfoglalva. Lökdösték és kegyetlenül meg is verték őket, ha úgy találták, hogy nem válaszolnak elég világosan és gyorsan. Ezio elvegyült a helyiek között, hallgatózott, és figyelt.

Egy öregember kegyelemért könyörgött a felette tornyosuló templomos martalóchoz.

— Kérem, segítsetek! — kérlelt bárkit, aki meghallhatta, de senki sem figyelt rá.

— Beszélj, kutya! — üvöltötte a templomos. — Hol van?

Valamivel arrébb egy fiatalabb férfit ütlegelt két gazember, hiába könyörgött, hogy hagyják abba.

— Ártatlan vagyok! — kiáltotta egy másik, miközben a földbe döngölték.

— Hol bujkál? — mordult rá az egyik támadója.

Nem csak a férfiakkal bántak ilyen kegyetlenül. Két aljas templomos a földre nyomott egy nőt, miközben egy harmadik könyörtelenül rugdosta. A vonagló nő próbálta elfojtani a fájdalomkiáltásokat, szánalmasan kérlelte kínzóit.

— Nem tudok semmit! Kérem, bocsássanak meg!

— Vezessétek elő az orgyilkost, és nem ér titeket több bántódás! — vetette oda az arcába közvetlen közelről az őt gyötrő férfi. — Különben...

Ezio alig bírta megállni, hogy közbeavatkozzon, de erőt vett magán, hogy a kapitány felkutatására koncentráljon. Épp időben érkezett a falu főkapujához, hogy lássa felmászni egy lovas szekérre. Annyira sietett a kapitány, hogy lelökte a földre a fogat hajtóját.

— El az utamból! — ordította. — Na vgoun éxo apó to drómo mou!

A gyeplőt a kezébe ragadva a parancsnok végigmérte a csapatát.

— Egyikőtök sem hagyhatja el a falut, amíg az orgyilkos életben van! — üvöltötte. — Megértettétek? Találjátok meg!

Görögül beszélt, jegyezte meg Ezio. Addig főként olasz és arab beszédet hallott. Lehetséges, hogy a templomosoknak legalább a parancsnoka bizánci? Azoknak a száműzötteknek a leszármazottja, akiket Mehmed szultán üldözött el hatvanöt évvel azelőtt, amikor Konstantinápoly elesett? Ezio tudta, hogy a száműzöttek nem sokkal később a Peloponnészoszon telepedtek le, ám még azt követően, hogy a diadalmas oszmánok ott is leigázták őket, kisebb csoportok fennmaradtak Kis-Ázsiában és a Közel-Keleten.

Ezio előlépett.

A katonák idegesen néztek rá.

— Uram! — szólalt meg az egyik bátrabb altiszt. — Úgy nézem, ő talált meg minket.

Válasz helyett a kapitány kirántotta a hajtóülés melletti foglalatból az ostort, és csapkodni kezdte a lovakat. „Rajta, rajta!” — kiáltozta. Ezio ezt látván rohanni kezdett. Néhány templomos próbálta megakadályozni, de Ezio kivonta a handzsárját, és türelmetlenül átvágta magát rajtuk. Rávetette magát az eltűnni készülő szekérre. Éppen csak nem sikerült megkapaszkodnia rajta, de az egyik lelógó kötelet meg tudta ragadni. A kocsi egy pillanatra megtorpant, majd előrelendült, maga után húzva Eziót.

Ezio fájdalmasan, fogást fogásra váltva apránként felhúzta magát a kötélen a szekér felé, miközben hátulról lódobogást hallott. Néhány katona lóra szállt, és üldözőbe vette, felemelt karddal igyekeztek közelebb kerülni hozzá, hogy lecsaphassanak rá. Közben kiáltozva figyelmeztették parancsnokukat, aki a lovait még vadabb vágtára ösztökélte az ostorral. Egy másik, könnyebb kocsi is csatlakozott az üldözőkhöz, és hamarosan egy vonalba is ért velük.

Az egyenetlen talajon zötykölődve Ezio egyre közelebb húzta magát a kötéllel. Már csak kétlábnyi távolságra volt a kocsi farától, amikor két lovas utolérte. A fejét behúzva várta a csapást, de a lovasok elkapkodták a dolgot, a prédájukra figyeltek, nem pedig arra, hogy merre vágtatnak. Lovaik arasznyira Ezio sarkától egymásnak ütköztek, és elestek. A pokoli zűrzavarban az állatok sikoltva felnyerítettek, lovasaik átkozódtak, mindent ellepett a por.

Ezio a fájdalomtól már égő kezét rákényszerítette egy utolsó erőfeszítésre, és zihálva felhúzta magát a szekérre, ahol egy pillanatig mozdulatlanul megkapaszkodott. A feje kiürült, próbált levegőhöz jutni.

Időközben a második kocsi az első elé vágott, és a kapitány veszettül integetett az embereinek, hogy menjenek közelebb. Ám mihelyst ezt megtették, a kapitány átugrott a saját kocsijáról az övékre, és lelökte az ülésről a hajtót. A katona tompa kiáltással zuhant alá a száguldó járműről, egy kőnek ütközött, ijesztő csattanással továbbpattant róla, aztán már csak mozdulatlanul feküdt, a nyaka természetellenes szögben kicsavarodott.

Miután sikerült úrrá lennie a lovakon, a kapitány sietve továbbhajtott, miközben Ezio maga is előremászott azon a kocsin, amelyre felkapaszkodott, és megragadta a gyeplőt. Karizmai üvöltve tiltakoztak, ahogy igyekezett irányban tartani a fogatot. A habzó szájú és kiguvadt szemű lovaknak már vér folyt a szájukból, de azért vágtattak tovább, és Ezio folytatni tudta az üldözést. Erre a kapitány egy régi, omladozó téglaoszlopok által megtámasztott, nyitott kapu felé irányította a kocsiját az út túlsó oldalán. Bár az egyiknek oldalról nekiütközött, megúszta lassítás nélkül, és az oszlopból kidőlő kövek éppen Ezio előtt zuhantak a földre. Ezio meghúzta a gyeplőt, egy pillanat alatt jobbra terelte a fogatát, és a kocsi ledöcögött az útról az azt övező bozótosba, miközben igyekezett visszarántani a lovait balra, az út felé. Por és kavics repült mindenfelé, megkarcolva Ezio arcát. Hogy megvédje a szemét, kénytelen volt szinte teljesen becsukni, miközben továbbra is a prédájára összpontosított.

— Pokolba veled, te átkozott! — rikoltotta a kapitány a válla felett. Ezio pedig most látta csak, hogy az előtte haladó szekéren bizonytalanul megkapaszkodó katonák bombákat készülnek hozzávágni. Cikcakkban haladva igyekezett kikerülni a mindkét oldalán és mögötte keletkező robbanásokat. Minden erejét bevetve próbálta irányítani rettegő, szinte már zabolázhatatlanul vágtató lovait. Ám a bombák nem találták el a céljukat, és sikerült a másik kocsi nyomában maradnia.

A kapitány újabb, veszélyes taktikával próbálkozott.

Hirtelen lelassított, hogy egy vonalba kerüljön Ezióval, még mielőtt az válaszolhatott volna erre a lépésre. A kapitány azonnal úgy terelte a fogatát, hogy a kocsija oldalról nekivágódjon Ezióénak.

Ahogy egymásra meredtek az örvénylő levegőn át, Ezio látta a kapitány félig őrült szemének a fehérjét, a feszült arcát kettévágó halovány sebhelyet.

— Dögölj meg, te rohadék! — üvöltötte a kapitány.

Majd előrepillantott. Ezio követte a tekintetét, és meglátott előttük egy őrtornyot, azon túl pedig egy másik falut. Ez nagyobb volt, mint a Maszjaf melletti, és részben meg is volt erősítve. A templomosok előretolt helyőrsége.

A kapitánynak sikerült kicsikarnia még egy gyorsítást a lovaiból, és ahogy diadalmas kiáltással előreszökött, az emberei elhajítottak két újabb bombát. Az egyik Ezio kocsijának a bal hátsó kereke alatt robbant fel. A robbanás feldobta a levegőbe a járművet, Ezio kizuhant belőle, míg a lovai kísértetiesen sikoltva a bozótosba estek, és magukkal rántották a szekér maradványait. Az úttól jobbra élesen lejtett a talaj, így Ezio húszlábnyira csúszott egy szakadékba, ahol szúrós bokrok állították meg a zuhanását, és el is rejtették.

Hason fekve elterült, a könyörtelen szürke földre bámult. Képtelen volt megmozdulni, képtelen volt gondolkodni, de úgy érezte, hogy minden csontja eltörött. Lehunyta a szemét, és várta a véget.